Kékfestés
Minden anyag között könnyedén felismerhető a kékfestett kelme, mely egyik oldalán mintás, a fonákján azonban egyszínű. Készítésének titka avatatlanok előtt rejtve marad, története azonban megismerhető.
A kékfestő anyag mintázása a több ezer éves batikolásból ered. A festésre szánt fehér pamut- vagy lenvászonra először - mintafával, nyomódúccal - egy viaszos védőréteget nyomtak, amit nem fogott meg a kék festék, és ezért ott fehéren, vagyis festetlen maradt a minta. (A védőréteg összetétele a mesterek féltve őrzött kincse volt. Receptjét titkosírással jegyezték fel, az unokák pedig csak hosszas fejtörés során találták meg a megoldást.) Mikor a védőréteg megszáradt, már jöhetett is az összetéveszthetetlen színű kék festék a festőfürdőben. Az indigót vasgálic és mész segítségével redukálják, és a megfelelő sűrűségben töltik bele a festőkádakba (küpákba), ahol belemerítik az anyagot. Áztatják, majd szellőztetik. Az eddig zöld színű indigó a levegő hatására oxidálódik és megkékül. A kelme végleges színét az határozza meg, mennyiszer mártották-levegőztették az anyagot.
Nálunk az Alföldön a világosabb, a Dunántúlon pedig a sötétebb kék szín terjedt el.
Európában a kelmefestők eleinte a festőcsüllengő nevű növényből nyerték a kék színt, de India felfedezése után hajószámra érkezett a tartósabb hatást biztosító indigó.
A XVIII. században Európában egyre több manufaktúra létesült, rohamosan fejlődött a textilfestő ipar, a mintakincs is egyre csak gyarapodott. Az új eljárások között kialakult a reservnyomású kékfestés is. A XVIII. század közepére már egész Európában ezt a technológiát alkalmazták, így gyakori volt a kékfestős kendők, terítők, ingek, szoknyák, kötények, de még ágyneműk használata is.
Aztán az ipari fejlődés következtében a XIX. században ez a manufakturális ipar hanyatlásnak indult. Megváltozott a falusi életforma, és a városi ipari munkások "korszerű" viselete nem tartott igényt a kékfestett kelmékre.
A kékfestés kihalóban lévő textilfestő eljárás lett.
A XVIII. század második felében a hazánktól nyugatra eső területeken a textiliparban és a festőmesterségben munkaerő-felesleg képződött. Ezért az egyéni vándorutak és a családi áttelepülések egyaránt növelték a magyarországi kékfestőmesterek számát. Így kerültek Magyarországra a Kluge család ősei a szászországi Sorauból. Johann Friedrich Kluge Sárváron telepedett meg, majd 1777-ben a pozsonyi Főcéhbe kérte felvételét. Családos ember volt, fia, Carl Friedrich Kluge vándorútjáról hazatérve, 1783-ban önálló műhelyt alapított Sárváron, majd 1786-ban családjával áttelepült Pápára, és létrehozta a ma múzeumként is látható műhelyét, ahol az idők folyamán a kézi technikától a kis gyár szintjéig emelkedett műhely szerszámai, termékei és gépei eredeti állapotukban láthatók. A volt tulajdonos Kluge család hét generáción keresztül vitte az üzemet, mely 1956-ban zárta be kapuját, hogy 1962-ben - immár a nagyközönség előtt - újra kinyissa.
.jpg)
Kedvenc írónőmtől, Szepes Máriától akadt tegnap este kezembe egy írás. Már a könyv címe is elgondolkodtató: "Merre tartasz ember?" Olyan cikkek gyűjteménye, melyekben a harmadik évezred legsúlyosabb problémáit boncolgatja az írónő.
