"Szupersztár internet " ( 2. rész)

Köszönöm mindenkinek aki velünk gondolkodott és azt is, hogy megosztottátok pozitív és negatív érzéseiteket az internettel kapcsolatban. 

    Egy pár szóval leírnám keser-édes viszonyomat vele. Két éve már annak, hogy beengedtük az internetet az otthonunkba annak minden előnyével, hátrányával együtt. Akkor is tudtam, hogy ha valamire azt mondják, hogy megkönnyíti az életemet, az egyben azt is jelenti, hogy ezután el is vesznek tőlem valamit. Az élet már csak így működik... Nem nagyon volt más választás, mondhatom úgy is, hogy nyomás alatt voltunk. Miután használni kezdtem, rájöttem, hogy azért nagyban az egyén döntésén múlik, hogy ki, mire használja. Sajnos azt is át kellett már élnem, mikor beadta az unalmast a rendszer különböző dolgok miatt ( gép hiba, vírus, stb.), hogy milyen kiszolgáltatottakká lettünk, hogy igent mondtunk. Egyszóval használom, de talán sosem fogom a barátomnak tekinteni. Ekkor akadt a kezembe Szepes Mária könyve, amely írásból már idéztem, s gondoltam megosztom veletek. Az írónő sokkal szebben és talán érthetőbben tudja leírni azt, ami bennem is motoszkál erről a témáról, ezért a folytatásban az ő gondolatmenetét kövessük. ( A cikkből amiket közlök, csak részletek.) Az ő megerősítésével holnaptól más szemszögből próbálom nézni az Internettel való kapcsolatomat. 

Az utolsó bekezdésben teszi fel az igazán nagy kérdést: 

"De ki e csodálatos Opus igazi alkotója, hangszerelője, Mestere? Neve nincs. Nem fér a ráció, a halandó agykategóriák szűk ketrecébe. Végessel a végtelen nem mérhető. Időtlen. Ő az, aki VAN, nemcsak " látszik lenni". Mindent tud. Mindenre emlékszik, ért és szeret. 

Bizonyos, hogy nehéz dolga van az emberrel, akinek hályog nőtt az emlékezetére. Nem ismeri az egyensúlyt, megkülönböztetés törvényét. Ez teszi tisztázatlanná az Internettel való viszonyát is. 

Hiába mondja, zenéli, festi az előtte utópisztikus misztériumát. Hiába próbálja beleégetni világnyian fontos, sürgős lézerközléseit. Az ember mindig, mindent félreért. Ahogy a totyogó kisded, ha tintaceruzához jut, a hegyét a szájába véve szopogatja. Pedig írnia kellene vele. De még nem tud írni. Olvasni sem. Ahogy az emberiség nagy része dyslexiássá vált napjainkban. Fogalma sincs róla, hogy az Internet távolról sem arra kívánja rávenni, hogy egész bolygónkat mechanizált művilággá változtassa. Műpálmák alatt hűsöljön. A járdát mozgassa maga alatt. Számítógépeken intézze üzleti ügyeit, gyarapítsa vagyonát. Klónozva, számtalan alakban szónokoljon egy időben rengeteg képernyőn vetülten, elegánsan, finoman festett arccal, festett hajjal. Propagáljon, térítsen, cáfoljon, állítson, tagadjon, mialatt otthonában a mellékhelyiségben kényelmesen terpeszkedve krimit olvas. Erről szó sincs. 

Az Internet szeretné rávenni, hogy használja, tornásztassa az eszét, kezét, lábát, tehetségét és lelkiismeretét. Tanuljon. Tanítson. Segítsen. Mérlegeljen. Felismerjen. Tűrjön. Teremtsen. Megoldatlan kérdésekre jó feleleteket találjon.  Olvasson a természet könyvében. 

Bogozza ki gordiuszi csomóknak tűnő kötéseit és saját tudattalan görcseit. Létesítsen kontaktust a benne élő biotikus, kozmikus erőkkel, határtalan képességekkel. Folytasson párbeszédet Áloménjével, aki okosabb a nappal támolygónál, és szólítsa a lényében élő Mestert, igazi Orvosát, ahelyett hogy kívülről várná a csak tőle szerezhető, minden bajára, problémájára gyógyulást kínáló elixírt. Válassza el végre a búzát az ocsútól, a szélhámost a beavatott szolgától.

Változtassa álnevét az igazira a damaszkuszi úton, ahol valamennyi korszakban, minden világéjből újra feltámadó jelmezében találkozik Vele, Aki megszólítja: "Saul! Saul! mért üldözöl te engem?"